1913. Tele. Egy kisebb vidéki, egyházi árvaház.
Sokféle ember él ezen a világon. Legtöbbjükben a gonoszság kimerül annyiban, hogy hazudnak, vagy csalnak. Megcsalják a házastársukat, vagy egy dolgozatírás közben lesnek, az mindegy. Ez a történet viszont sokkal rosszabb gonoszokról szól. Az igazán gusztustalan, hányingerkeltően gonoszról.
Róbert tanár úr nem igazán vallásos, viszont szakmájában kiemelkedően jó. Magas, barna hajú férfi. Robusztus alkata megfélemlítően hat. Emberszeretete, és jámborsága ezzel szemben azon nyomban kiderül, amint beszédbe elegyedik vele az ember. Csak nemrég, úgy egy hónapja érkezett az árvaházba tanítani. A gyerekek rögtön megszerették. Nem véletlenül. Az addig őket tanító papok tökéletes ellentéte volt. Péter, és József atya szigorúságukkal, és ridegségükkel szemben az ő órái mindig felüdítően hatottak rájuk.
Csabika a korához képest alacsonyabb, és véznább kisfiú. Sokszor volt ő a társai gúnyolódásainak a célpontja. Egészen addig, az estéig, mikor egy hibás imádság miatt Péter atya megverte. A csupasz hátán pontosan hússzor csattant a mogyoróvessző. Ez után az este után Csabikát sosem bántották, és nem is csúfolták többé.
Az egyetlen tanterem ugyanolyan sivár és pragmatikus, mint a hálók, az étkező, vagy mint akármelyik része az épületnek. A szürke falak nyomasztóan roskadtak rá minden egyes emberre, aki akár csak öt percet töltött el közöttük. Felnőni ezen falak között borzalmas. Róbert ezt nagyon jól tudta. Ezért is vitte őket ki a közeli erdő mellé, amikor csak volt rá alkalma. A számháború a kedvenc játékuk az árváknak. A korai sötétedéssel nem törődve élvezték a csatát. Róbert is belefeledkezett a játékba, észre sem véve, hogy a Hold már felkelt. Korábban ilyen sosem történt meg vele. Mindig pontosan figyelt rá, hogy ilyen időben már bezárt ajtók mögött legyen. A gyerekek. Az ő örömük vonta el a figyelmét. A tanár úr csapatában a kisebb gyerekek voltak. Így találták fairnek. Ám hiányos volt a csapat. Csabika büntetésben volt, amit József atya szabott ki neki.
Róbertet a félelem teljesen áthatotta amikor meglátta a Hold átszűrődő fényét a fák között. A kezei egyből karmokká váltak, és ő ráüvöltött a gyerekekre.
-ROHANJATOK BE!
-De Tanár úr! Akkor a többiek látni fognak. - Nem vették észre a karmokat. Már sötét volt.
-AZT MONDTAM BEFELE!
Sosem ordított még egy tanulójára sem, de nem is ez rémisztette meg őket, hanem a halványan szűrődő fényben megcsillanó agyarak. Mindannyian eszeveszett módon futásnak eredtek, míg Róbert fájdalmas ordításai, amik vonyításokba fordultak át, átszelték az eget. Apró lábaikkal meglepően gyorsan beszaladtak mindannyian. A hatalmas farkas alak pedig még egyet vonyított. Az összes lurkó a hálójuk ablakaira tapadva rettegve nézték, ahogyan lassan közelít. Gyenge faajtajuk tudták, hogy nem fogja őket megvédeni, de a farkas beérve a falak közé másfelé vette az irányt.
Fájdalmas elfojtott nyögéseket követett, és egy nyitott ajtó mögül kiszűrődő fényeket. József atya volt mögötte, Csabikával. Az atya háttal volt az ajtónak, és zihálása közben fel sem tűnt neki a közelítő végzete. A farkas mögé lopódzott, és egyleten harapással letépte a fejét. A vér teljesen beborította a meztelen gyereket. A rémület a szemében ha lehet még inkább fokozódott, ám egyszerre megnyugvást is talált. Az átható ártatlansága remélte megszelídíti a szörnyet. A farkas éhsége hatalmas volt. Jó ideje már, hogy friss húst evett. Csabika szerencséjére, egész nagy hájas darab feküdt előtte. Falatozni kezdett belőle, míg a gyerek óvatosan közelítve megsimogatta a bundáját a nyakán. Tudta, hogy sosem bántják őt többé, mert az igazi szörnyeteg bevégezte.
Utolsó kommentek