A fehér nyúl Ürege
Charles Dodgson, Carolland tiszteletreméltó polgármestere megválasztása óta folyamatosan elfoglalt. Idén az újraválasztásig már csak egy hónap van, így teljesen munkájába temetkezve egyáltalán nem maradt ideje a lányára. Alice ezt tökéletesen megértette, és nem is hánytorgatta ezt fel apjának mint hibája, de ez a bizonyos nap más volt. Ezen a napon halt meg az anyja, Alice tizedik születésnapja után egy héttel. Azóta hét esztendő telt el. Csupán annyit szeretett volna, hogy közösen vigyenek virágot a sírjára.
Fekete fodros ruhájának szoknyája a földig ért, de ahogy szaladt le a hatalmas házuk széles, díszes fakorlátos, márvány lépcsőjén, a szoknyáját felemelve annak hátulsó része úgy suhant a levegőben, mintha egy dallamra próbálna táncolni. Szőke tincsei ugyanerre a képzelt dallamra ugráltak kerek arca körül, gyönyörű kék szemeiben pedig még e szomorú nap ellenére is ott volt az az állandó csillogás, amit Charles úgy szeretett, mert a feleségére emlékeztette.
Egyenesen apja irodájába rontott, nem számítva a már megszokottal. Apja a tölgyfaasztala mögött ülve éppen az ügyvédjével, és könyvelőjével tárgyalt. Miközben apja megvetően, és meglehetősen bosszúsan nézett a ziháló Alicere, tárgyaló felei megfordultak, és egyből eszükbe jutott, hogy milyen nap is van. Zavarukban felálltak és köszönőre fogták.
-Elnézést elf...
-Ne törődjön vele, fontosabb dolgaink is vannak, mint az ő szeszélyei, és ezt ős is tudhatná! Először is kopogni illik, megvárni a választ, majd csak azután bejönni.
-Sajnálom apa, azt hittem egyedül vagy. Én csak arra gondoltam...
-NEM LÁTOD, HOGY ELFOGLALTAK VAGYUNK? Hagyj minket békén! -Nem volt szokása kiabálni, és főleg nem elfeledkeznie erről a napról. Gondolatai teljesen máshol jártak, és csak a stressz beszélt belőle.
A lány egy szó nélkül, magában bosszankodva olyan gyorsan hagyta el a dolgozó szobát, mint ahogy feltűnt. A dolgozóból kilépve átrohant a tágas előcsarnokon, ahol fekete magassarkújának koppanásai visszhangzottak, majd feltépve a bejárati ajtót, a kacskaringós sóderösvényen már nyugodtabb léptekkel elért a garázsukhoz, ami előtt a kocsija parkolt. Mikor a kilincshez nyúlt nem nyitotta ki az ajtót. Az ablakokon keresztülnézve a sövényt metsző kertész mellett anyja rózsáit pillantotta meg. Mellésétált, és felnézett az kék ruhás, őszülő öregúrra.
-Vágna nekem egyet belőlük? - A virágokra mutatva pontosított.
A kertész lassan lemászott a magasból, és rámosolygott a lányra.
-Édesanyja sírjára viszi?
-Igen. Más úgysem teszi ezt meg.
Az öregúr lenyisszantott egy bimbódzó vörös szálat, majd a tüskéket az ollóval lesöpörte róla., és közben ezt mondta.
-Nem hibáztathatja őt ezért. Ő egy fontos ember, nagyon sok munkával.
-Nem is hibáztatom, és nem is haragszok rá ezért, csak egyszerűen fáj, hogy már nem is emlékszik.
-Emlékszik ő. Higgye el!
Alice elvette a rózsát, és beszállt a kocsiba, és elhajtott a birtokukról.
Carolland legnagyobb temetője a város szélén terült el. Alicenek át kellett hajtani az egész városon hogy eljusson oda. Érintve a nyüzsgő, élettel teli belvárost, ahol a gazdagok mozogtak, majd utána nem sokkal érintve a mocskos, és szürke külvárost, ahol a szegénység az úr. A temető a külvárostól nem messze található. Kapujában a város egyenruhás biztonsági őrei őrzik a halottak nyugalmát. Ne mintha bármi természetfelettitől kellett volna tartaniuk, sokkal inkább a kriptákban éjszakára meghúzódni akaró hajléktalanoktól, és a vandál fiataloktól őrizték.
A temető aszfaltozott főútjai annyira szélesek, hogy két kocsi is kényelmesen elfér rajtuk. Rácsos, rendszerű hálózatuk pragmatikusságát ellensúlyozták az utak mellett ültetett fák és bokrok. A sírokat leszámítva olyan volt, mint egy hatalmas erdő. Alice szeretett kijárni ebbe a csendes környezetbe, hallgatni a madarak csicsergését, és leülni az anyja sírja előtti padra, elmondani neki, mi minden történt vele.
A látvány teljesen lesújtotta. A sír darabokban volt, és látszott rajta, hogy mielőtt szétzúzták, még össze is fújták festékszórókkal. Az izmai egyszerre ernyedtek el, ezért a kezéből kieső virággal együtt hullt ő is a földre. A sír előtt térdelve zokogott. Minden eddig elfojtott érzelme egy azon másodpercben tört ki rajta. Sajnálta tehetetlenségét, és dühe a kontrollálhatatlan sírásban talált megnyugvásra. Egy óra után csillapodott csak le. Könnyeit törölgetve felállt, visszaszállt a kocsijába, csikorgó, és füstölő gumikkal indult vissza a kapuhoz. Hatalmas fékezésére figyeltek fel az őrök.
-MEGŐRÜLT MAGA? Nem itt kéne száguldozni!
Lehúzta az ablakot, amin az őr benézve a nagyméretű napszemüveg mögé burkolózó lányt láthatta.
-Nem őrültem meg, csak elfelejtetem, hogy maguk is itt vannak, mert nem úgy tűnik, hogy végeznék a munkájukat.
-Már elnézést, de hogy?
-Anyám sírja romokban hever. - Válaszolt a lány rezignáltan a kicsikart kérdésre.
-Sajnáljuk! Valószínűleg éjszaka van...
-Nem érdekel! Csak hozzák rendbe!
-Természetesen kisasszony!
A beszélgetést rövidre zárva elhajtott céltalanul előre. Nem akart még haza menni, mert tudta, hogy akkor apjával kéne találkoznia. Egy piros lámpa állította csak meg, már javában a belvárosban amikor észrevett egy kávézót. Ráfért már egy kis frissítő, így leparkolt előtte és beült egy teára. Az idő múlást egyáltalán nem érzékelte, csak azt hogy a lehalkított telefonján egyre több hívásértesítés, és üzenet érkezik az apjától. Már nem tudta hanyadik lehetett mikor egyszerűen kikacsolta, elkerülve ezzel a kellemetlen beszélgetést. Amikor végre felnézett kint már sürvedett, figyelmét mégsem ez kötötte le, hanem a Bentley-je körül lebzselő fiatalok. Amikor az egyikük, egy szőrmebundás, kéttarajos punk dőlt a motorháztetejének, akkor állt fel az asztalától, és indult ki. Az ajtóba érve már rászólt.
-Tűnés verdámtól! -A hangjára mindhárom suhanc felfigyelt, a szőrmekabátos pedig felé fordult.
-O-hó-hó! Nyugi kis csaj! Csak lazulunk.
-Ne az én kocsimon lazulj! -A vállánál fogva lökte el a kocsitól Alice a számára eléggé ellenszenves fiút, amitől a kabátjából ki is hullott néhány csomag. A mellettük álló másik két fiatal kapva az alkalmon felszedtek párat és el is szaladtak.
-Hé! Fizetni én fogok? -Ordított utánuk. -Utálok futni, és nem is fogok. -Mondta ezt még mindig elfordulva Alicetől, majd mikor újra felé fordult így szólt. -Most jössz nekem hét kilóval a cuccért.
-Nem fogom kifizetni, te voltál a béna.
-Na idefigyel csajszi! TE lökdöstél engem! MIATTAD loptak meg!
-Egyezzünk meg. Nem fizetem ki, viszont szívesen veszek tőled tízezerért egyet. Oké?
-Na ezt már szeretem! -Belenyúlt a kabátja belső zsebébe, és átadott a lánynak egy átlátszó fóliát, amiben egy bélyeg volt az „Üreg” felirattal. -Gyere el este a klubbomba ha lesz kedved.
-Tied az Üreg? -Hitetlenkedett Alice. Jól ismerte a szórakozóhelyet, többször is járt már ott, de sosem gondolta volna, hogy egy ilyen fiatal srácé lenne.
-Naná! A legjobb hely a városban, kié lenne ha nem másé mint a legvagányabb csávó a környéken, a méltán népszerű Fehér Nyúlé. -A lány a név hallatán felröhögött.
-Ne már! Tényleg így hívatod magad?
-Nyald meg a bélyeget, gyere le az Üregbe, és megtudod miért hívnak így. Puszi drágaság, én léptem! -A végszóval sarkon fordult és lassan elbandukolt a díler, közben kezét a magasba nyújtva integetett, a fejét pedig csóválta, amitől a tarajai úgy dülöngéltek, mint a fák az erős szélben.
Alice eddig sosem próbálkozott a fűnél erősebb droggal. Az eddig legdurvább éjszakája is, csak néhány tequilából, és némi jointból állt. A mai nap után viszont úgy gondolta pont itt az ideje egy ilyen kalandnak, szóval fogta, és a nyelve alá helyzete a szürkéskék bélyeget, és követte a szőrmekabátost, aki úgy tűnt egyenesen az Üreg felé vette az útját.
Az ajtóba érve nézett csak vissza a punk, és látta, hogy Alice még mindig követi. Elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy megpróbálja ma este még felszedni. A biztonsági őrhöz hajolt, és azt mondta ,hogy őt engedje majd be soron kívül. A díler még csak nem is sejtette, hogy a lánynak egyáltalán nem szokása a sorban várakozni. Alice egyből befelé vette az irányt. Mikor ránézett az óriási kidobóra úgy érezte mintha tíz centisre zsugorodott volna össze. Elhaladva mellette a szórakozóhely folyosójára jutott, ahol a falon összefutó csíkokat nézve már saját magát érezte az óriásnak. A lüktető zene egyre inkább kezdte magával ragadni, és amint átlépett vörös függönyön a fényorgiában a hullámzó tömeg lenyűgözte. Saját magára nézett és a ruháján megtörő fényektől úgy látta egy teljesen másik ruha van rajta. A tömeg közepére ment, és hagyta, hogy a zene ritmusa átjárja.
Önfeledt táncát a Fehér Nyúl teljesen megbabonázva a galériáról figyelte. Észre sem vette hogy áll valaki mellette.
-Eddig hogy alakul az este?
-Mi? Kérdezett vissza, a szemét le sem véve a lányról.
-Hogy állsz az eladásokkal eddig ma? -A díler csak erre figyelt. Nem sűrűn kérdezik meg tőle, hogy mennyi anyagot adott még el aznap.
-Bocs nem láttak. Egész jól, de még nem az igazi.
-Kit nézel ennyire?
-Azt a lányt ott középen, a fekete ruhában. Nyúl beszélgető partnere csak ekkor vette észre, hogy a polgármester lánya az.
-Hagyd őt békén. Nem a te súlycsoportod. -A nyalka öltönyös felnevetett, és elindult a lépcsőn lefelé a tömegbe. Amikor a lányhoz az az éppen háttal neki táncolt. Az öltönyös felé nyúlt, és megfordította. Alicnek tetszett, ahogy kinézett. Magas, vékony alak, megnyerő mosollyal, mely mögött rejtőzni látszik egy csipetnyi őrület. Táncolni kezdett vele, majd hirtelen felugrott és lekapta a magas alak fejéről a színpompás kalapját.
-Meghívhatlak valamire? -Kérdezte a lánytól, aki ezt úgy válaszolta meg, hogy megfogta a kezét és egy csendesebb bárpulthoz húzta őt.
-Mielőtt iszogatnánk talán mutatkozzunk be. Alice vagyok -Bemutatkozását pedig egy pukedlivel egészítette ki.
-Én pedig az Őrült Kalapos vagyok. Üdv Alice!
Utolsó kommentek